Győrffy Ákos: Sacer Mons Pannoniae (pannonhalmi napló)

2021 őszén Győrffy Ákos volt a vendégünk az Írórezidencia programban. Részletek A csend körei című kötetéből a Sacer Mons Pannoniae (pannonhalmi napló) című írásból

Pannonhalmán írom ezt, az apátság egyik vendégszobájában, az Írórezidencia program vendégeként. Egy hatalmas, csodálatos fenyő áll az ablak előtt. Két hétre jöttem ide. Valójában nem is tudom, miért. Az ember itt van két hétig, ír valamit, aztán elmegy. Ilyen egyszerű ez végül is, de közben persze jóval szövevényesebb az egész. Mindig is szerettem volna kolostorban élni egy darabig. Talán a leginkább azért, hogy egyfajta rend közvetlen közelében lehessek. Ahogy telnek az évek, egyre inkább irritál a rend hiánya, az értelmes és célra tartott élet megvalósításának látszólagos lehetetlensége. Nem megy, sehogy sem megy. Csak nagyon ritkán, váratlan pillanatokban sikerül, de akkor sem azért, mintha annyira törekednék rá. Egyszer csak a rend atmoszférájába lépek, de mire felocsúdnék, már csak az emléke marad meg. 

Nagy itt a csend. Pedig azt hittem, ismerem a csendet, a mély csendek természetét. Olyan ez, mint megszokni egy erdei kunyhó csendjét. Régebben gyakran megfordultam egy börzsönyi erdei kunyhóban, többször ott is éjszakáztam. Jó ideig eltartott, mire megszoktam a magányt a bükkök alatt álló, peléktől sűrűn látogatott házban. Ahogy ott üldögéltem egy száraz tuskón a küszöb előtt, észre kellett vennem a feszültséget, amit magammal vittem oda. Felajzott, zaklatott állapot, képek sűrű futása, mintha valaki folyton ostobaságokat duruzsolna a fejemben. 

Délelőtt a könyvtárban. Négyszázezer kötet. Egy ezerkétszáz éves kódexlap a kezemben. Az egyik atya, ahogy azt mondja: majd csak akkor tapasztalod meg az itteni csendet, ha leveted mindazt, amit otthonról hoztál. Az öreg ablakok résein át búg a szél. Ma mintha egy pillanatra megértettem volna, mit jelent a hagyomány. Ilona, a könyvtáros úgy beszélt a régi apátokról, de Szent Istvánról is, mintha élő emberekről beszélne. Mintha nem lenne idő. Mintha most is jelen lennének. A bazilika fölötti „gyilokjáróban” állva valóban úgy tűnt, mintha minden egyszerre lenne jelen. A szentély legfelső szintje az „Égi Jeruzsálem” leképezése. Tökéletesen üres. Legalábbis igyekeztek tökéletesen kiüresíteni. Az égi városhoz az ürességen keresztül vezet az út…

Egyedül a bazilikában. A csend mélysége, ahogy a test csendjével érintkezik.Hallom, ahogy dobog a szívem, a dobhártyámon lüktet. A test teljes valóságában jelen van itt, sokkal inkább, mint bárhol máshol. Mintha egy kút mélyére kellene leereszkednem ahhoz, hogy a legalján megtaláljam a kijáratot. 

Érmék, metszetek, festmények, fotók, képeslapok, kegytárgyak, miseruhák elképesztő mennyiségben, többnyire félreeső raktárakban, dobozokban, albumokban. Jó részüket soha senki nem fogja látni. Ereklyék csontokból, fogakból, körmökből, hajszálakból. Érintéses ereklyék, amelyek úgy „realizálódnak”, hogy valamilyen csontot ellenőrzött körülmények között, egyházi személy jelenlétében hozzáérintenek a szent csontereklyéjéhez, és ezzel az érintéssel a szentség mintegy átszáll egyik csontról a másikra. Egy olyan világ, amelyben mindez valóság. Már pusztán ettől egyfajta különös szédületben élek, mióta itt vagyok. 

A kontemplációt könnyű összetéveszteni a tétlenséggel, kívülről legalábbis. De az sem lehetetlen, hogy belülről is megtévesztő tapasztalat. A kontempláció mint életforma sokakból indulatot vált ki. A világ belső térfogata, a csend univerzuma csupán irritáció azok számára, akik az úgynevezett ténykedés által kapcsolódnak az élethez. A kontemplációról végül is nem mondható semmi. Nem átadható, nem elbeszélhető. A fokozhatatlan magányon át vezet az út a személytelenbe, amit akár a közösség legtisztább formájának is nevezhetünk.

A ma esti vesperáson orgona is kísérte a szerzetesek énekét. Az orgonának van egy alapbúgása, amit akkor is hallani, amikor épp nem játszik senki a hangszeren. Egy finom, sistergő hang, hasonló a régi magnószalagok alapzajához. Volt néhány olyan pillanat, amikor nem hallatszódott más, csak ez az orgona-alapzaj, ahogy visszhangzik a templom terében. Engem mindig is az efféle akusztikus rendhagyások vonzottak, sokkal inkább, mint a megírt, különféle zenei szerkezetekbe és sémákba ágyazott darabok.

Sűrű köd, csak az apátság emelkedik ki belőle, idefent erős napsütés. Szinte közhelyes a kép, szinte erőltetve sugallja, hogy az odalenti szűkös és félhomályos távlatok itt fent nem érvényesek. Nemsokára lemegyek innen, alámerülök a ködbe, amit – némi iróniával – mindennapi életnek neveznek. A másik közhely, mely szerint a felhők fölött mindig süt a nap, ennek ellenére igaz. Tényleg süt, és mindig süt, legalábbis az idők kezdete óta. 

Győrffy Ákos: A csend körei Bp. Kortárs Kiadó, 2023 (Kortárs próza) p.44-55

Az  írás először megjelent: https://mandiner.hu/hirek/2021/11/sacer-mons-pannoniae-gyorffy-akos Győrffy Ákos: Sacer Mons Pannoniae – Mindennapi metafizika XXI.