2025 A KERT éve Pannonhalmán - Kazinczy Ferenc emlékezete

1831-ben Kazinczy Ferenc meglátogatta barátját, Guzmics Izidort. Megtekintette a nagy építkezést, ami éppen akkor folyt Pannonhalmán – a monostor épületegyüttese ekkor kapta meg mai formáját. Lelátogatott a kertbe is, ahol bizonyos fák kérgébe a számára kedves barátai és felesége, Török Sophie nevének kezdőbetűjét metszette be. Ezek a fák sajnos már elpusztultak, ma már nem láthatók.

Részlet: A Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra című műből Pest: Landerer, 1931. április 30.

„Az én Iszidórom, a’ maga talán leginkább szeretett társával, levive kertjekbe, melly a’ Monostor’ dombja’ keleti felén kezdődik ’s a’ völgyig megyen. A’ nap igen szép volt. Tavaszi lágy leblek fogtak körűl a’ violák’ illatjával, mellyek kékellének a’ szilvás’ árnyéki közt. Szeder vette által a’ kert’ intézését, ’s alkalmasb útakat von benne, ’s nekem az vala örömem, hogy itt látám elsőben virággal ellepve a’ mandola és baraczkfákat. Pesten és egész útamban eddig még minden fa kopaszon állott, ’s telet mutata.

Más nap a’ Fő-Apát ebédre hívatá Horvát Endrét, Pázmánd helységnek, hol született, Plébánusát, a’ most megjelent Arpádiás’ Íróját. Ebéd után nehanyan gyalog menénk le az ő magányába, ’s az én kívánságomra gyalog. Ez az ő szőlőháza közel áll a’ Monostor’ kertjéhez, ’s ő itt lakik inkább mint benn a’ faluban, mert Plébánusi lakja egésségtelen és szűk. Lelke’ elevensége egészen elhagyta; ritkán lobban dévajságra, vagy csak erővel. Társaimnak nehéznek tetszett gyalog menni vissza a’ hegyre, ’s két szekeret kértek ki, mellyen felmehessünk, ’s Endre is feljött.

Az Apát tudni akará, ha Endre adá e’ az én nevemet is valamelly fájának, a’ mit tenni szokott, midőn Író látogatja meg; ’s kénytelen vala megvallani hogy az most eszébe nem juta, ámbár ott szó vala arról, hogy eggy elbérmált fája a’ múlt télen kifagyott. Guzmics úgy akará hogy menjünk le a’ Pázmándi magányba még eggyszer, hogy a’ mit Endre elmúlaszta, helyre hozathassék; de én azt óhajtám inkább, hogy a’ Monostor’ kertje tartsa fenn ittlétem’ emlékezetét. Szavamon fogtak. Lemenénk tehát a’ sűrűség’ partiájába, ’s hogy a’ mit csinálunk félig-téve ne légyen, eggy Ailanthus’[1] kérgére a’ Guzmics’ betűjét, eggy Fekete-nyáréra[2] a’ Szemeréét, eggy Gleditschiára[3] a’ magamét, eggy Rhusra[4] eggy S betűt, eggy Platánra[5] eggy mást metszettem fel, alá vetve a’ magaménak az esztendő’ számát is. − Crescetis amores! mondám elkészűlvén munkámmal. – Nem játék e? ’s illő e koromhoz? De akarom hogy Pannonhalma ne felejtse hogy látott; ’s Klopstock nem tartá illetlennek eggy-eggy fát avatni magának és azoknak a’ kiket szerete. – Melly igen nem boldog a’ ki mindég bölcs!

’S piruljak e mondani, hogy épen akkor midőn eggy nekem szent nevet metszék, és nem elébb, nem utóbb, szólala meg az első fülmile, mellyet ez idén hallottam.”