Győrffy Ákos: Emberen túli alapzaj
2021 őszén – egy ösztöndíj jóvoltából – két hetet töltöttem Pannonhalmán, a bencés főapátságban...A csendnek egy addig ismeretlen minőségével szembesültem. Pedig azt hittem, elég jól ismerem a csend különféle árnyalatait. Ez a csend mégis különbözött minden addig megismert árnyalattól. Ennek az addig ismeretlen csendnek a centruma a bazilikában volt, onnan áradt szét, ott volt a legerősebb. Szinte alig elviselhető. Mint egy fekete lyuk, ami elnyel mindent, de közben mégis kiárad belőle valami, aminek a hatása alól nem szabadulhatok. Ezt a csendet vittem magammal mindenhová, vittem magammal a tájba. Mindez így leírva alig valamit mond arról, ami ebben a két hétben történt. Vannak történetek, amelyek nem elmesélhetők, legfeljebb egy-egy részletet tudok körbejárni alaposan. Azért is rögzítettem már-már mániákusan a hangokat ebben a két hétben, mert azt hittem, így legalább lesznek majd fogódzóim. Az akusztikus lenyomatok megőriznek majd valamit abból, ami egyébként nyomtalanul eltűnne az időben. Miután hazaértem, összeraktam egy mixet, egyfajta hangkollázst ezekből a zenékből.Az egyes darabok közé a diktafonnal rögzített felvételeket illesztettem.
2021 őszén – egy ösztöndíj jóvoltából – két hetet töltöttem Pannonhalmán, a bencés főapátságban. Azért mentem oda, hogy írjak, de persze nem írtam, vagyis jóval kevesebbet írtam az előre eltervezettnél. Naplójegyzetek, fotók azért születtek. És hangfelvételek. Az ott töltött két hét alatt végig a zsebemben volt egy diktafon. Felvettem a bencés gimnázium folyosóin zsivajgó gyerekek hangját, az eső kopogását az ereszen, az étkező faliórájának ketyegését, a bazilika harangjának kondulását.
De felvettem azt is, ahogy a vesperáson énekelnek a szerzetesek, vagy ahogy átszáguld egy szirénázó tűzoltó a kihalt tájon. A falubeli kutyák ugatását, az arborétum egyik kőrisfáján kopogó fekete harkályt, a pázmándfalui temető bokraiban sürgölődő verebeket, és a régi pannonhalmi téglagyár csendjét, ahol életének utolsó éjszakáját töltötte Radnóti Miklós. Persze felvettem még mást is, az oda- és a visszaút hangjait, a pályaudvar zajait. Ottlétem első hetében alig találkoztam valakivel. Őszi szünet volt, a gyerekek hazautaztak. Ha azt írnám, az apátságban csend volt, nagyon enyhén fogalmaznék.
A csendnek egy addig ismeretlen minőségével szembesültem. Pedig azt hittem, elég jól ismerem a csend különféle árnyalatait. Ez a csend mégis különbözött minden addig megismert árnyalattól. Ennek az addig ismeretlen csendnek a centruma a bazilikában volt, onnan áradt szét, ott volt a legerősebb. Szinte alig elviselhető. Mint egy fekete lyuk, ami elnyel mindent, de közben mégis kiárad belőle valami, aminek a hatása alól nem szabadulhatok. Ezt a csendet vittem magammal mindenhová, vittem magammal a tájba. Mindennap legalább tizenöt kilométert gyalogoltam, dűlőutakon bolyongtam, szántóföldeken vágtam át, vadászleseken ücsörögtem. Esténként Szent Benedek reguláját és Szókratész védőbeszédét olvastam felváltva.
Mindez így leírva alig valamit mond arról, ami ebben a két hétben történt. Vannak történetek, amelyek nem elmesélhetők, legfeljebb egy-egy részletet tudok körbejárni alaposan. Azért is rögzítettem már-már mániákusan a hangokat ebben a két hétben, mert azt hittem, így legalább lesznek majd fogódzóim. Az akusztikus lenyomatok megőriznek majd valamit abból, ami egyébként nyomtalanul eltűnne az időben.
Amíg Pannonhalmán voltam, szinte alig hallgattam zenét, pedig egyébként rendszeresen hallgatok. Alig hallgattam, inkább csak gondoltam rájuk. Eszembe jutott egy-egy darab az addig ismeretlen csendben. Olyan zenék jutottak eszembe, amelyek közel állnak a hallgatáshoz, a táj és az apátság emberen túli alapzajához.
Miután hazaértem, összeraktam egy mixet, egyfajta hangkollázst ezekből a zenékből. Az egyes darabok közé a diktafonnal rögzített felvételeket illesztettem. Nemrég újra meghallgattam ezt a mixet, és eszembe jutott néhány azóta megismert zene, amelyek azonnal megtalálnák a helyüket ebben a két évvel ezelőtti kollázsban.
Szétszedtem az első változatot, kivettem ezt-azt, beillesztettem ezt-azt. És ami ezekből most összeállt, az van talán a legközelebb ahhoz a számtalan rétegből álló tapasztalathoz, amit ez a 2021-es pannonhalmai ősz jelentett.
Régóta úgy érzem, hogy egy ilyen hangtáj építésével talán pontosabban elmesélhető egy történet, mintha írásban próbálkoznék ugyanezzel. Ezzel együtt persze annak sem tudok ellenállni, hogy ne írjak róla. De mintha a zenei eszközökkel elbeszélt történet egy tágasabb univerzumba emelné át mindazt, amiről jóformán csak hallgatni lehet. És ebben a tágasabb univerzumban mintha a helyükre kerülnének az egyes elemek. Így sem tudom, honnan indul és hová tart ez az egész. Csak azt az ívet érzem, ami az egészet összetartja.
A Magyar Krónika szellemiségéhez igazodó mixeim úgy lesznek összeállítva, hogy néhány hazai előadó is helyet kapjon bennük. Olyan előadók, akik a jelentőségükhöz képest kevésbé látszanak a magyar zenei horizonton. Ebben a mixben három kiváló előadó és komponista, Salamon Soma, Dukay Barnabás és Kobza Vajk egy-egy darabja képviseli a hazai pályát.
A mixben elhangzó darabok:
Járó motorral várakozó busz az apátsági előtti buszmegállóban
Marielle V. Jakobsons: Crystal Orchard
Séta az arborétumban, a bazilika harangja
Salamon Soma: Aer
Gyerekzsivaj a bencés gimnáziumban
Lau Nau: Cloud Circle
Dukay Barnabás/Anima Musicae Chamber Orchestra: A Pantokrátor szentjei körében
Pázmándfalu, temető, verebek
Mute Forest: Distracted by My Contorted Reflection
Séta az arborétumban 2.
Kobza Vajk – Thomas Gundermann: Hany Istók mondája
Harang
Stars of the Lid: A Meaningful Moment Through a Meaning(less) Process
Tűzoltó a tájban
Marcus Fjellström: Regal Procession
Vesperás a bazilikában
Laurel Halo: Atlas
Az óra ketyegése az ebédlőben
Forrás: Magyar Krónika
English
Magyar