Szent Márton ünnepe - 2026

Tarbay Ede: Téli köpönyeg*

A hó, akár egy hatalmas köpönyeg ereszkedett alá a sötétszürke égből.

„Milyen különös – gondolta Martinus, ahogy föltekintett a végtelen égboltra, odafönt majdnem fekete, és idelent fehér. Hogyan tud ilyen erősen megváltozni, és milyen elrendelés vezetheti azt is, amiben nincs élet? Hideg, és mégis meleggé tesz mindent, ami a mélyben, a szántóföld alatt szunnyad. Talán ezek az igazi csodák, és ami akaratlan, bennünk történik.”

Eszébe jutott kora gyermeksége – ez is csoda, ez az emlékezet, ahogy váratlanul elevenné lesz a múlt, elevenné, mintha most történne –, Savaria, a messzi Pannónia, ahol apja katonáskodott, az Isis-szentély karcsú oszlopai, melyeket mindig megcsodált, ha látott. Kétéves volt, vagy talán alig több, botladozott előttük a porban, s azt képzelte, ezek az oszlopok föl, a magas égig nőnek. „Mi lehet ott?” – ez járt a fejében.

– Nem, akkor már hatéves lehettem – mondta maga elé, s beleremegett. A saját hangja riasztotta meg.

Gallián át, Amiens felé tartottak a kopár, köves úton, amit Julius Caesar építtetett egykor, egészen a keskeny tengerszorosig, hogy így jussanak Britanniába, a legtávolibb római tartományba. 

– Mire gondolsz Martinus cimbora? – kérdezte a társa mellette, aki nála fiatalabb volt. Az első pihék most kezdtek kiütközni sima, hidegtől rózsás legényarcán.

- Arra, hogy az ember milyen kicsi.

Egy pillanatra megálltak a lovak.

Róka futott keresztül az úton. Valamivel előtte nyulak. Ahány, annyifelé. Üldözőjük ide-oda ugrált, egyszerre akarta mindet elkapni, így a végén egyet sem tudott, hát jobbnak látta feladni a futást. Leült, s messziről nézte a katonákat.

A fiatalabb hangosan nevetett, míg a másik a nyeregnél kotorászott.

Valami formátlant hajított a róka felé. Kedvező szél volt, az állat megérezte a kicsit fagyott, nyers hús illatát. Odaszaladt a hóra lapulva, szájába kapta, s elfutott vele.

- Bolond vagy – lökte oda a szót Martinusnak a legényforma, a fiatal római. - Mit eszel, hiszen messze még Amiens. Útközben sehol, semmilyen táborhely.

- Ne félj, nem veszem el s te porciódat – mosolygott Martinus, közben a sarkával nógatta a lovát: induljanak tovább a havas úton. Vigyázva, nehogy megcsússzon a patkó. - A róka éhes volt – jegyezte meg –, és én még kibírom.

A másik nem értette. Eszébe sem jutott, hogy az útravalót megossza társával, így aztán az is érthetetlen volt, miért mondta neki, amit mondott.

- Tudod, pajtás, ahol én gyerek voltam – s megint látta az Isis-szentély karcsú oszlopait -, a falakon kívül rengeteg szegény élt. Pannónia kincse nekünk szolgált, de a földet ők művelték meg.

- El kellett, hogy tartsák a légiót – mondta a másik, s a fejét fölemelte, amolyan igazi katonabüszkeséggel. - Őket védték a mi katonáink.

- Inkább Rómát, a birodalom magját- nézett Martinus komoran maga elé.

Sokáig mentek némán. Majd megálltak. Szélcsendes zugban telepedtek le, tüzet gyújtottak, s máris sült a hús, a fiatalabb útravalója. Amíg ette, egyetlen szót se szólt, s ennek Martinus valójában örült. Ahogy a meg-megroskadó tűzbe bámult, azt is látta emlékezetében: rongyos emberek özönlenek az Isis-szentély elé, kezüket tartják, sestiusra várva. Ha az anyja intett annak a rabszolgalánynak, aki mindig mögötte haladt: nyúljon a tarsolyába, adjon nekik néhány ezüstpénzt, apja arca lángoló vörös lett.

- A császári had tisztjének asszonya – hallotta egyszer apja kitörését – ne ismerjen könyörületet.

- A császári had tisztjének asszonya – felelte az anyja nyomban, csöndesen – a szegényeken az ura helyett is könyörületet kényszerül gyakorolni.

A férfi „miért”-je zengett az átriumban, majd az asszony még csöndesebb hangja:

- Nem tudom, uram.

Mindezt hamar elfelejtette, hiszen még gyerek volt. Aztán később, egyszer, már Ticiniumban, Itália északi felén, ahová az apját áthelyezték, bukkant elő iszonyú erővel, amikor egy idős, megtört arcú embere Krisztusról beszélt, akiről már szabadon szólhattak.

Tíz éve már, hogy belátta a császár: a szegényeken nem fog az erőszak. Inkább meghalnak, semhogy a hitüket bármiért feladják. Ez és a szegénység megfontolt vállalása tette Martinusnak széppé az új hitet. Kívánta, hogy megismerhesse az Isten-ember életét, tanítását.

Minderről a társa semmit sem tudott. Az nem kérdezett, és ő nem beszélt.

A vörös parázs hirtelen fehér lett. Fölkerekedtek, továbbindultak. Alkonyatkor tűnt föl előttük Amiens fala és a városkapu. Váratlanul megtorpant a ló.

Egy rongyos ember feküdt lent a hóban, keze a koldusok örök tartásával emelkedett a katonák felé.

Martinus egyetlen, széles lendülettel szállt le a lóról, s oldotta köpenyét. A mozdulatán látszott: nem gondolkodik. Teszi, amit az ösztöne parancsol. Egyetlen, kemény kardcsapással kettévágta tiszti köpönyegét, és alsó felét a koldusra terítette.

Fiatalabb társa döbbent tekintetét látva mindössze annyit mondott:

- A köpenyemnek az az alsó fele úgyis csak a lovam hátát fedte. És a magamét adtam oda neki, nem a császárét, nem a kincstárét.

A másik akkor hátrapillantott. A koldus arca átizzott a posztón. Egyszer már látta. A keresztények katakombájában. Az oltár köve mögött a festett falon.

- Ez a mi Krisztusunk – mondta a fiatal római katonának az, aki akkor levezette abba a földmélyi katakombába, majd térdet hajtott előtte, s így folytatta: - Értünk halt meg. Odalent, Júdeában.

- Értünk? – kérdezte

- Mindenkiért – hallotta a választ, amit csupán most tudott megérteni.

Amikor ezt elmondta Martinusnak, az hallgatott és keresztet vetett.

______________