Rejtett kincseink… a legrégebbi ősnyomtatványunk (1470)

Ősnyomtatványnak nevezzük az Európában, a könyvnyomtatás feltalálásától (1450) kezdve 1500. december 31-éig készült könyveket. A legkorábbi nyomtatványok értékét nem feltétlenül a tartalmuk, hanem nyomdászattörténeti értékük adja. A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár legrégibb ősnyomtatványa, mely 1470-ben keletkezhetett, egy liturgikus szöveg-részlet, az ún. szentmise kánon magyarázata.  A kánon (latinul canon) a szentmise központi része, az ún. áldozati imádság a Sanctus és a Miatyánk között.

A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár legrégebbi ősnyomtatványa:

A mindössze 12 foliónyi terjedelmű ősnyomtatvány utólagosan adott, a tartalomra és műfajra utaló címe: Expositio canonis missae. 1470-ben nyomtathatták Augsburgban, a nyomdász neve Günther Zainer. A mindössze 12 folio terjedelmű nyomtatvány elejéről egy üres levél hiányzik, az utolsó levél versoja üres.  Kék-vörös iniciálé, lapszéldísz és rubrumozás díszíti. A kezdősor: Incipit notabilis expositio sup(er) canonem misse. Jelzete: 122- C – 6

Egy kolligátum-kötet (több mű egybekötve) harmadik darabja. (A kolligátum első darabja Johannes de Turrecremata Expositio Psalterii című munkája, Augsburgban nyomtatta Johannes Schüssler, a nyomtatást 1472. Mai. 6-án fejezte be. A második mű: Jacobus de Theramo Belial sive Consolatio peccatorum című műve, 1472. július 2-án került ki ugyanebből az augsburgi nyomdából. ) 

Az 1998-ban a szentendrei  Ars Alba Műhely által restaurált,  három művet tartalmazó kötet 15. századi egyenes fatáblás, piros gótikus bőrkötésben található. Az előtábla belső oldalán Paintner Mihály kézírásával olvasható a kolligátum tartalomjegyzéke és más kéztől származó szakirodalmi hivatkozások.

Az ősnyomtatványokról:

Az ősnyomtatványnak nevezzük az Európában, a könyvnyomtatás feltalálásától (az 1450-es évek) kezdve 1500. december 31-éig szedésnyomással, vagyis összerakható és szétszedhető betűkkel készült könyveket. Elnevezése latinul incunabulum, többes-száma incunabula.

Az első nyomtatványok a kéziratos kódexekhez hasonlítottak és az 1470 körüli évekig nem volt címlapjuk. A ma a címlapon található szokásos adatok: szerző, cím, nyomtatás helye, ideje, nyomdász neve az ún. kolofonban találhatók a mű elején vagy végén. Jellegzetes formulája az incipit (kezdődik) és az explicit (végződik) az ilyen és ilyen mű.

Az ősnyomtatványok esetében a könyvtestet egymásra helyezett levelekből álló ívfüzetek alkotják. A korai nyomtatványoknak nincs lapszámozásuk; az ívfüzeteket látták el folyamatosan, betűkkel, az ábécé sorrendjében. A leveleket az ívfüzet közepéig római számokkal jelölték. Az ívek, levelek sorrendjét a custos (őrszó) jelzi: az adott oldal utolsó szava megismétlődik a következő oldal tetején.

Az európai nyomdákban a 15. században kb. 35 000 mű közel 500.000 példánya készült el. A legkorábbi nyomtatványok értékét nem feltétlenül a tartalmuk, hanem régiségük, kötésük, állapotuk, kidolgozottságuk, ritkaságuk, és egyéb szempontok: pl. egy könyvkötő vagy nyomdászműhely első darabjai, pergamenre nyomtatott, kézzel egyedi módon illusztrált kötetek, vagyis nyomdászattörténeti értékük adja.

Az ősnyomtatványok különleges kezelése és a gondozása a 17. században kezdődött el.

 A misekönyv:

A misekönyv (latinul missale), a szentmise szövegeit és a szertartásra vonatkozó szabályokat tartalmazó könyv. A legkorábbi századokban több külön könyvet használtak (szakramentárium, episztolárium, antifonálé, ordinarium) a liturgia végzésekor, csak a 10. század végére születtek meg az első misekönyvek, melyek mindezeket a szövegeket együtt tartalmazták. A nagy egyházi központokban (érsekségek, püspökségek, kolostorok) saját misekönyvek készültek.

1562-ben a trienti zsinat elrendelte, hogy a liturgia és a misekönyvek szabályozottsága érdekében alakuljon egy bizottság. IV. Pius pápa 1564-ben felállított egy misekönyv-revíziós csoportot. Munkájuk eredményét V. Pius pápa tette közzé Quam primum kezdetű bullájában, 1570-ben. Ettől kezdve a Missale Romanum misekönyv, illetve a római rítus kötelezően egységessé vált.  

A szentmise állandó részeit az ún. ordinarium tartalmazza, a nemzeti, egyházmegyei vagy egyes szerzetesrendi sajátosságok pl. egyes szentek kiemelt tiszteleteként külön liturgikus szövegek az ún.  propriumokban jelentek meg.

1588-ban V. Sixtus pápa a liturgikus reform végrehajtása érdekében megszervezte a Rítuskongregációt. A liturgia rendjén ez a bizottság őrködött.  1602-ben VIII. Kelemen pápa  elrendelte, hogy a római misekönyvet editio typicának, a további kiadások és fordítások alapjának kell tekinteni. A II. vatikáni zsinatig (1962-1965) a trienti misekönyvet használták.

A misekönyv 1570 és 1969 között alig változott. A második vatikáni zsinat szabályainak megfelelő misekönyvet VI. Pál pápa Missale Romanum című konstitúciója rendelte el 1969-ban, melyet az Istentiszteleti Kongregáció 1970-ben tett közzé. 1975-ben jelent meg a második, 2002-ben a harmadik editio typica, kisebb változtatásokkal.

 A kánon (latinul canon) a szentmise központi része, az ún. áldozati imádság a Sanctus és a Miatyánk között. Kánonban a pap először az adott ünnepről vagy napról szóló imádságot mond vagy énekel, ebben köszönetet mond Istennek, amit az egész közösség a Szent vagy, szent vagy eléneklésével folytat.  

A szentmiséről, annak részeiről ld.:

https://katolikus.hu/cikk/a-szentmise