Megnyílt a docere et doceri kiállítás

Március 21-én, az ünnepi liturgia után megnyílt az ISKOLA tematikus évben a könyvtárteremben rendezett 

DOCERE ET DOCERI kiállítás.

Kiss Noémi megnyitóbeszéde:

A tanulás és a lázadás poétikája

„alig van olyan tudatlan, akitől egyet s mást ne lehetne tanulni” „Hazám érdemes leányai fogadjátok nyájas kegyeséggel pártfogásotok alá e munkám” (Széchenyi István: Hitel)

Tárgyakat, régiségeket, könyveket nők gondoznak, ezt már Széchenyi is kiemeli, aki az olvasók jóindulatát kereste polémiájához. Azt szerette volna, ha nők egyengetik a könyve útját.

A könyvművészet termékeit (Bibliát, Legendát, Regulát, a Hitelt, Habsburg Ottó nevelőinek feljegyzéseit, Iskolai értesítőt) látunk ma itt. Szépek, gyönyörűek. Ezek a könyvek nincsenek, eltűnnek. Fiókba, polcra kerülnek. Porosodnak, molyok rágják el őket, rongyok lesznek (ahogy Vörösmarty írta), selejt. Vagy a digitális világ tűnteti el őket egy felhőben. Csak akkor maradnak meg, ha akad olvasójuk. Ha akad valaki, aki egyengeti az útjukat, kinyitja őket. Kiteszi, fellapozza. Kikeresi és olvassa. Gondozza. Szereti és ápolja, tanítja ezeknek a könyveknek a gondolatait.

Akkor a kézírás életre kel. A betű belső hanggá válik. A könyv élő tárgy lesz.

Ezek a könyvek akkor érnek valamit, ha nem csak olvassuk, hanem értjük is őket. Megértjük, szeretjük és fontos lesz számunkra, amit olvasunk. Lesz aktualitása a régi dolgoknak.

Minden generáció mást olvas ki belőlük. A könyvek nem némák, nem porosak, és nem is valók vitrinbe. A könyvek kézbe valók. Hangosak. A könyveknek van poétikája. A lapoknak meg esztétikájuk van. Kecses tárgyak, jó érinteni, tapintani őket, megfogdosni (tudom, hogy nem szabad, de akkor is, ez a jó bennük).  E könyvek – képzeljék el - lázadni is tudnak. Perlekednek. Ingerelni, ellentmondani is szeretnek, az élteti őket, hogy egyik gondolat jön a másik után, egyik cáfolat jön a bizonyítékot követően.

Amikor tanár lettem, épp rendszerváltás volt. Sosem azt olvastuk ki egy írásból, ami le volt írva. Hanem épp az ellenkezőjét, a sorok között olvasás kultúráját éltük. Tanári és írói pályám elején jöttem rá, mennyi mindent másképp gondolok, mint akit épp olvasok. Kicsit lázadásból, kicsit igazodásból. Ugyanis a nők általában olvasnak és kevesebbet írnak a széles közönségnek, kevesebb könyvet jegyeznek, titkos naplóik vannak, nem publikált szövegeik. De ez napjainkban épp változóban van. Széchenyi is az értő és kritikus nőknek ajánlja vitairatát.

„A nők nyájas kegyeséggel pártfogolják majd az írásomat.

Ajánlják tovább csupa jóindulattal a Hitelt.

Ők nevelik, tanítják, gondozzák a könyveket, mint egy gyereket az anyja.”

Amikor olvasunk, egy belső hangot követünk. Meghasonlások, éhség és vágyak övezik az olvasást. Kettős értelemben: az olvasás a sorok között létezik, megtanulunk értelmet tulajdonítani egy szövegnek, a csendet, a szünetet kitölteni.

A tanulás így sosem megnyugvást jelent, hanem újabb igényeket, követést és ellentmondások sorát.

A szocializmus utolsó éveiben, amikor a tananyag és a tanár mondandója nem egyezett. Kialakult a pad alatti olvasás szokása. Mindenkinek volt titkos könyvtára, az ellenállás és a kettős beszéd világában éltünk. A másik iskolám az egyetem volt, ez már a rendszerváltás idején. Tankönyvek nélkül. A könyvtár köteteit leselejtezték, papírhulladék lett. Volt olyan irodalomtanárunk, akihez semmit nem kellett olvasni. Csak beszélgettünk az óráján.

Ő felült a padra, cigarettázott és azt mondta, felejtsük el a könyveket.

Szóbeli és nem írásbeli műfajjá vált a szeminárium. A történelem és irodalomkönyveket újra kellett írni azokban az időkben – számomra egy könyvtár sosem a régiség helye, hanem a megújulás, a lázadás és ellentmondás helye is. Az intenzív tanulásé.

Izgalmas hely, ahol az olvasás öröme belső hangokban tör ki. Elmélyülésben, csendben, odafigyelésben. Épp olyan dolgok vannak itt a könyvtárteremben, amik hiányoznak a kinti zajos és erőszakos világból: a fontos és az elmélyült, eredeti gondolatok.

Széchenyi, vagy a sivatagi atyák, remeték is tudták, hogy az írás eleve az emlékezet szinonimája. Hogy úgy tudunk elcsendesedni a lázadástól elfáradva, hogy újra elmélyedünk és emlékezünk. A túlvilágra vezetnek a vitrinek és ezek a kötetek. Rég halott emberek készítették őket. Írtak és másoltak. Tudták ezt az egyiptomiak, a zsidók, a görögök, rómaiak, a bencések, és tudják a mai írók is. Akár biblikus, akár világi irodalmat közöl a könyv – mind a kettő fontos lesz a monasztikus kultúra számára. A könyvek az olvasásuk által lesznek szépek: a feljegyzés tintája, a papír szaga, a képek ornamentikája: mind rendezik a tudásunkat, a világot, és a lelket. Keretet ad és valamiképp megkövetelik az ápolást.  És megkövetelik a megújulást is.

Ami ma itt állva e vitrineknél különösen fontos, mert a könyveket támadás érte. Nem tartalmukat, inkább állagukat. Bár léteznek ma a kultúra eltörlésének vadhajtásai is, most azokról ne beszéljünk. A könyveknek klíma kell, stílusos környezet és odafigyelés, gondozás. Mint egy gyereknek a tanár, vagy egy felnőtt lelkének a történetek.

És még valamit szeretnének ezek a könyvek, talán ezt szeretnék a legjobban, ha sokan megnéznék és elolvasnák őket. Az olvasás – egyelőre még – sosem tette tönkre a könyvet.

Az olvasás kiteljesedés és elrugaszkodás, kilépés világunkból, egy értékes csend.

A monostor az olvasás, az írás és a könyvkészítés és tárolás helye, az alkotásé és az emlékezeté, de ez csak akkor marad fenn, ha van hozzá tanítás, ma azt mondanánk, használati utasítás: ha megtanulunk olvasni, és ha tudunk olvasni a sorok között.

Végül még egy személyes emlékkel zárnám a megnyitót:

Amikor három éve eltöltöttem egy hónapot itt Pannonhalmán egy szobában, épp böjti időben, Szent Margitot szerettem volna feltámasztani. Azt kutattam, mi lehet ma egy 13. századi női szent? Ki lenne ma ő? Mit olvasna? Mit tanulna? Hogyan viselkedne? Mi lehetne a modern legendájának mai értelme?

Szent Margit, egy elhajló emberi élet, aki nem tudta betartani a szabályokat, de akinek az életét Ráskay Lea olyan meghitt és lázadó buzgalommal másolta.

Kezembe vettem az itteni Margit legendákat. Jó, jó, szépek voltak, de nem változtatták meg egy régi szent életét. Aztán letelt az egy pannonhalmi hónapom, elutaztam. Pár héttel később bukkantam rá egy lábjegyzetben arra, hogy itt, Pannonhalmán őrzik Ráskay Lea egyik levelét.  A domonkos női rend priorosszájának nevében írta, egy igazi ledorongoló levél Bocskay Istvánhoz. Visszajöttem a levéltárba, és kezembe vehettem az iratot. A levél és elolvasása teljesen más megvilágításba helyezte a csendes női szerzetesekről alkotott képemet. Mert a maguk módján akaratosak és lázadók voltak. Margit is megküzdött a saját a környezetével és megküzdött tanítómesterével. Háromszor tagadta meg a házasságot és testének regulájával került közelebb a krisztusi világhoz. A Margitszigeten másolt, magyar nyelvű legendája számomra a lázadás finom poétikája lett, egy gazdag, hittel teli élet lenyomata, amit csak ezzel a Pannonhalmán őrzött levéllel együtt értettem meg igazán.

Megnyitom ezt szépen összerakott, gondos kiállítást.

Köszönöm a felkérést Ásványi Ilonának és Konrád Atyának

A megnyitó szövege a docere et doceri (tanítani és tanítva lenni), az „iskola” tematikus évben kapcsolódó időszaki kiállításához készült.